Kántor

Játék Isten dicsőségére – Interjú Wasztl János tanár úrral

Nem csak az az élet értékes, amit mindenki ismer és elismer. Sokan vannak közöttünk csendes és szerény munkásai az Úristennek, akik nem kérkednek címekkel és kitüntetésekkel, nem ismeri őket a nagyvilág, csak egy kisebb haza és egy cseppnyi közösség dicséri kezük munkáját. Ilyen emberről szólunk itt.

– Mikor kezdődött a vallásos élete

– Kisgyermek koromból származik az első evvel kapcsolatos emlékem, amikor karácsony előtt édesapámmal gyakran térdig érő hóban mentünk rorátéra. A papám sokszor ministrált is, egyháztestületi tag volt. Ő vitt el először engem is ministrálni. Azóta is, ha nincs ministráns a misén, és nem orgonálok, akkor felnőttként is ministrálok az ő példáját követve.

– Mikor kezdett zenével foglalkozni?

– Talán 1949 körül, ha jól emlékszem, bejött az iskolába egy néni, aki meghallgatott minket, és kijelentette, hogy jó hallásom van, tehát iratkozzam be a zeneiskolába. Eredetileg hegedülni akartam, de aztán azt mondták, hogy csellózni fogok. Különös módon addig még nem is láttam csellót, de belenyugodtam rögtön.

– A zenén belül melyik a kedves területe, inkább a kamarazenét kedveli, vagy szólistaként érezte jól magát?

– Engem maga a zene vonzott. Nem ábrándoztam azon, hogy szólista leszek, hiszen meglehetősen nehéz időkben kezdtem a zenetanulást, sokszor hónapokig nem volt tanárom. Engem maga a zene ragadott meg. Fiatal konzisként az összespórolt pénzemen partitúrákat vásároltam. Teljesen lázba jöttem, ha egy új darabot felfedeztem valahol.

– A tanári pálya kezdettől fogva vonzotta?

Mosonmagyaróváron született négygyermekes családban. Édesapja építész volt. A Révai Miklós Gimnáziumban érettségizett, mellette elvégezte a győri konzervatórium cselló tanszakát. A győri tanárképző főiskolán diplomát szerzett, később a hittudományi főiskola levelező tagozatán abszolvált. Tanított Magyaróváron, Pápán, jelenleg a Liszt Ferenc Zeneiskola tanára, a ménfői templomban orgonál.

– Nem, teljesen véletlenül kerültem bele, akár csak a zenész életbe. Eleinte nagyon érdekelt a régészet és a nyelvészet. Jelentkeztem a bölcsészettudományi karra, de úgy vettek fel, hogy csak egy év múlva kezdhettem volna a tanulmányaimat. Tehát inkább a zenét választottam, nem akartam várni egy évet.

– Úgy tudom, most is van néhány különleges hobbija

– A vasútmodellezésre gondol? A fiammal kezdtük el hajdanán, aztán beleszerettem. Talán összefügg az utazással is a vasút iránti szeretetem, hiszen bárhova utaztunk, vonattal mentünk. Bejártuk egész Itáliát, kicsinyenként rakosgatva össze rá a pénzt. Mindig szerényen éltünk, de a művészetek iránti igényünket soha nem adtuk fel. Az utazás számunkra nem a tengerparti láblógatást jelentette, hanem tudatosan készültünk rá, és mindent megcsodáltunk, ami természeti és kulturális érték.

– Nem voltak nehézségei a tanítványokkal, amikor tanítani kezdett?

– Már főiskolás éveim alatt tanítottam, és nagyon jól kijöttem a gyerekekkel. Nem csak arra törekedtem, hogy minden növendékből a zenének elkötelezett embert neveljek, remélem valamiféle fogékonyságot, tiszteletet a zene iránt sikerült beléjük plántálnom.

– A kántorkodást a zene iránti szeretet hozta, vagy a vallásos neveltetés?

– Úgy kezdődött, hogy énekeltem Óváron a gregorián kórusban, tehát a liturgikus műveket ismertem. 1959 tavaszán, húsvét előtt egy héttel meghalt a karnagyunk, és mivel tudták, hogy tanultam orgonálni, megkértek, hogy csináljam végig a szertartást. Úgy kerültem bele, mint Pilátus a Credóba, de lassan belejöttem. Mivel ebben a vészterhes időszakban a hivatásos muzsikusok nem merték vállalni a templomi orgonálást, mert féltették az állásukat, azért ott ragadtam. Még a zsinat előtt voltunk, minden latinul ment, úgyhogy nem volt könnyű helyettest találni. Engem is “besúgott” valaki, és voltak miatta kellemetlenségeim…

– Mesélik, hogy nagyon jól főz a tanár úr…

– Igen, ez részben összefügg azzal, hogy a fiam vásárolt egy kertet. Eleinte kevés hasznot hozott, termett néhány kiló szőlő, ma már kétszáz kiló is megterem. Hatalmas karalábék, káposzták, sárgarépák nőnek, és ezeket megtanultam változatos módon elkészíteni. Lassan beletanulok a kertészkedésbe, és szívesen szorgoskodom a konyhában is, ha a feleségem átengedi a terepet. Hamarosan nyugdíjba megyek, így több időm lesz ezzel foglalkozni.

– Azért a csellót nem teszi a sarokba végleg?

– Nem hiszem. Amikor főiskolás koromban vásároltam végre egy csellót, és az egyik ismerős atya megáldotta, azt mondta: “használja, és játsszon vele Isten dicsőségére!” Ez örökre bennem maradt. Minden munkát, minden örömöt felajánlok az Istennek ezután is.

Hitvallás VI. évfolyam 2. szám, 2005. február