Én és az ég

Sütheő László beszámolója az ökumenikus imahétről:

Az idei évben az ökumenikus imahét fő gondolata így szólt: Adj innom! János evangéliumának azt a részét idézte ez a mondat, amikor Jézus a samariai asszonnyal találkozott Jákob kútjánál. Ménfőcsanakon az elmúlt évekhez hasonlóan idén is együtt imádkozott a ménfői, csanaki katolikus közösség, a református, a baptista és az evangélikus gyülekezet. Három napon át, hétfőn, szerdán és pénteken váltakozó helyszínen más-más lelkész igehirdetése nyomán elmélkedtük végig a vezérgondolatot, a jánosi evangélium teljes történetével együtt. Pénteken a ménfői Nagyboldogasszony templomban zárult az imahét, Percze Sándor evangélikus lelkész gondolataival.

Szavaival párhuzamosan születtek bennem is gondolatok. Ezek a párhuzamosok észrevétlenül, de nagyon hamar összefonódtak. Nem is tudom már szétválasztani őket…

János evangéliumi részletének végén a samariai asszony hazamegy, s megdöbbenéssel és az igazság felismerésének örömével újságolja, hogy Jézus mindent tud róla.

Megjelenik előttünk egy Vas megyei falu udvara, ahol a szülők óvatos intelmei mellett egy kisgyermek csak lopva, saját engedelmességét elcsalva néz a kútba. A kútba, ahol a nyugodt vízfelszínt látja, benne önnönmagát, s önmaga felett az eget. Ekkor még nem tudhatja – egy gyerek sosem tudhatja -, milyen mély is tud lenni egy kút. Ebből a szempontból minden kút egyforma: Jákob kútja, a vasi falusi kút és az életünk, a lelkünk kútja is. Felül mindnek sima a vize, de legmélyén sok mindent rejt magában: iszapot, régmúlt emlékeket, régi játékokat, kacatokat, kincseket és néha szemetet is. A kútbanézés a sima víztükröt zavarja meg, s keresi a mélyre süllyedt dolgainkat. Erre ritkán hagyunk magunknak alkalmat. Alkalmat? Időt? Ehhez ritkán veszünk erőt, pedig nem tiltanak már a szüleink, de mégis sokkal többet foglalkozunk másokkal, a szomszéddal, a falubeliekkel, a barátainkkal, a hittestvéreinkkel. Ismerjük mások indulatait, szokásait, rejtett vágyait, néha gondolatait, ismerünk minden hangos szót, haragot és szenvedélyt a környezetünkben. Mindent tudunk róluk, semmit magunkról. Nem foglalkozunk magunkkal. Nem merünk a kútba leereszkedni, nem merünk a lelkünk bugyraiba lenézni. Furcsa paradoxon ez a mai világban: engedve a világ csábításainak individualistábbak vagyunk a kelleténél akkor, amikor az anyagi javakról van szó, és eltűnik a legfontosabb, az Egyén – mi magunk – a látókörünkből, amikor az életünket, lelkünket kell vizsgálat alá vonni.

A samariai asszony Jákob kútjánál éppen ezt tanulta meg Jézus segítségével: életének mélyére tekintve megtisztult. Felnőttként visszatekintve – imazsámolyon ülve vagy térdepelve, lelki vezetővel vagy szemlélődő imával, talán mindegy is – Krisztus segítségével föltárhatjuk a legmélyebb kút, létünk titkait. Megérthetjük az életünket, megismerhetjük bűneinket, és megtanulhatjuk szomjazni az igazságot. Ezt mindenkinek meg kellene tapasztalnia, át kellene élnie ahhoz, hogy élete kitisztuljon, hogy a kút vize kisimuljon. Ekkor újra megláthatjuk benne magunkat. Magunkat és az Eget. Hosszú út ez, nehéz folyamat, de e nélkül nem tisztul ki a kép.

Az igehirdetés végén fölnéztem. Egy önmagával harmóniában élő embert láttam magam előtt, aki – miközben Isten igéjét hirdette – megrázó módon tárta fel előttünk életének sorsfordító pillanatait, és ezzel nem egy estére, hanem hosszú időre fonta egybe református, katolikus és evangélikus testvéreinek gondolatait.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.